In memoriam

Lassan egy hónapja, hogy rosszul lett, majd összeomlott a keringése, leállt a légzése. Újraélesztették, ami csak nehezen sikerült, közben kapott egy infarktust is. Én minderről nem tudtam, csak annyit hogy „valamiért” egész éjjel nem sikerült egy percet sem aludjak. Reggel értesítettek, akkor már kezdtem érteni, miért!

A helyzetet saját életvitele váltotta ki – én pedig nagyon vegyes érzelmekkel fogadtam. Utólag is nehezen azonosítom be, amit akkor éreztem. Azt hiszem, leginkább harag volt, de nem is tudom, hogy miért. Vicces, most azt mondanám: haragudtam, amiért a saját hülyesége miatt most én kell aggódjak érte. Azután lassan erőt vettem magamon és bementem hozzá. 12 éves fiamnak sokszor meséltem, mennyire másképpen láttuk a világot – most látva aggodalmam megkérdezte: ugye azért vagy szomorú, mert mégiscsak az anyukád…? Már megint tőlük tanultam bölcsességet!

Igen, mégiscsak az anyám! Ezt a kórházban éreztem meg igazán. Magam is dolgoztam intenzív osztályon, nem voltak illúzióim. Mégis alig ismertem meg. A látvány még ma is kísért, ha lehunyom a szemem. Csak álltam mellette, tehetetlenül. Óvatosan kerestem egy szabad helyet a karján és megsimogattam. Akkor, abban a pillanatban tudtam, hogy nem fog többet magához térni, de persze ezt nem mondtam senkinek. A kómában lévő betegek gyakran hallják a környezetüket, így vigyáztam: nehogy bármi ilyesmit halljon. Meséltem neki az otthon aggódó unokáiról, de legfőképp arról, amiről életében soha nem beszélhettem neki: hogy igaz, sok mindent nagyon másképp láttunk és sokszor nem épp az az Anya volt, akiről a mesék szólnak – de így lettem azzá, ami lettem. Ennek köszönhettem az akaratom, a kitartásom, a tűrőképességem – és az erős család utáni vágyam. Mit adhat egy anya ennél többet?

Mondtam neki, hogy én nem haragszom rá – és kértem, hogy ő is gondolja át a dolgokat. Hiszen mi várjuk őt! Sokan…

Aztán másnap lázas lett, és az orvosok nem találtak az okát. Kérdeztem, tudnak-e a bajairól. Kiderült, a férje nem vitte be a zárójelentésit, pedig rengeteg volt neki. Öcsémmel mentünk fel anyu lakásába, hogy előkeressük őket.

Szörnyű érzés volt! Különösen akkor, amikor a fényképére néztünk, vagy amikor „véletlenül” leesett az a sál, amit talán az egyetlen ruhadarabja az én kicsi koromból. Ismét azt éreztem: ez a sál többet nem melegíti a nyakát… Amikor meglettek a zárójelentései, akkor ért a következő meglepetés: 30 év után kellett hogy megtudjam, hogy hogyan is kezdődött egy ember tragédiája. Mert ha egy végtelenül okos, szép és intelligens ember az alkoholtól egy roncs lesz, majd egy kómás élőhalott, akkor az bizony tragédia. És én 30 évig nem értettem miért… Lett volna még egy babája, amikor 2 éves voltam. De elvetélt. Majd ismét, és ismét és ismét. Magam is sok babát veszítettem el – sejtem, mit érezhetett. Ő azonban gyengébb volt nálam: 1974-ben kezelték először idegösszeroppanással ez miatt. Ráadásul közben derült ki az is, hogy apu TBC-s. Mindketten a pohár mélyén keresték a menedéket. A sors iróniája, hogy egy évtizeddel később lett két testvérem is, de nekik már inkább én voltam az anyjuk, mert ő már nem volt rá alkalmas. És milyen jó iskola volt ez nekem…

Minden nap bent voltam nála, beszéltem hozzá, meséltem neki. Még viccelődtem is vele. Az arcát nézve úgy éreztem, mindent ért. Utolsó nap Öcsivel voltunk bent. Nagyon rosszul viselte, mert a fiúk amúgy is nehezen viselik, és mert az apu halálakor ő még kicsi volt, így sokszorosan kötődött anyuhoz. Nem utolsó sorban ő már nem ismerte anyu régi arcát, így könnyebben fogadta az újat.

Aznap éjfél körül jöttem hazafelé, egyedül ülve az autóban. Egyszer csak félhangosan anyuhoz kezdtem beszélni – bár ma sem tudom, miért. Arra kértem, legyen tekintettel Öcsire, mert ha ez sokáig így megy tovább, összeroppan. Elmondtam neki, hogy millió okot mondhatnék arra, hogy visszatérjen, kezdve a fiával, az unokáival… de millió okot mondhatnék arra is, hogy mért válassza a másik irányt. Hiszen valóban szörnyű lehetett tiszta fejjel végignézni azon a helyzeten, amibe sodorta magát. Az alkohol jótékony gőze ezt eltakarta, de cserébe az életét követelte. Elmondtam neki, mindegy merre indul, és hogy bárhogy is dönt, tiszteletbe fogom tartani. De induljon el valamerre, mielőtt újabb tragédia történne.

Mindez éjfél után történt. Negyed 6-kor állapították meg a halál beálltát. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlen az egybeesés, ahogy az sem, hogy a korai telefon ismét még ébren talált.

Ma két hete indult útnak. Holnap lesz a temetés, holnap után megint vizsgázom… Tegnap este ezért időben próbáltam lefeküdni, de éjjel megint nem aludtam. Tisztán éreztem, hogy itt van velem anyu. Éreztem a keze finomságát, puhaságát, de még az illatát is. Talán 3 éves lehettem, amikor ezt utoljára éreztem. Lehunytam a szemem, és láttam magam előtt fekete, hosszú haját, mely selymes volt, és éreztem az ujjaimon a tapintását. 3-4 éves voltam talán, amikor levágatta… Olyan emlékek jutottak eszembe kristálytisztán, amelyek az elmúlt 30 évben úgy eltűntek, mintha igazak sem lettek volna.

Pedig igazak voltak! És ő épp úgy az anyám volt, mint az, akivel az utolsó 3 évben alig beszéltem, és akit – idén először – anyák napján már fel sem köszöntöttem… Talán nem kellene, mégis azt hiszem: egy életen át lesz ezért lelkiismeret furdalásom.

Meg kellett halnia ahhoz, hogy visszakapjam. Hogy ne csak a rosszra tudjak emlékezni, hanem érezzem újra: igen, nekem is van anyám! Nyugodjék végre békében…

A tanulságot – mert van itt bőven – mindenki vonja le magának, én is igyekszem ezt tenni. Ahogy sokszor előfordult már – most sem tudom, miért teszem mindezt közkinccsé, hiszen eddig beszélni sem igen tudtam róla. De általában utólag mindig kiderült: valakinek épp erre volt szüksége… Remélem akkor ez a Valaki időben rátalál. Mert „a halál törvény, nem büntetés”! De visszafordíthatatlan…

Budapest, 2004. augusztus 11.