Személyiség zavarok

PSZICHOLÓGIA Írásbeli dolgozat - 2005. május 28.

Személyiség és annak zavara

Mindjárt az elején meg kellene határoznom a személyiség fogalmát… hiszen amíg ezt nem tisztázzuk, addig nem fogjuk tudni, milyen a „normális” állapot. Márpedig ennek hiányában nehéz lenne a személyiség zavaráról beszélni…
A kérdés nagyon érdekes, azonban etikátlan lenne, ha most erre részletesebben kitérnék, hiszen korábbi dolgozatomban ezt már egyszer kifejtettem. (I. félév dolgozata: A személyiség fogalma és alakulása)
A személyiség általában nem egy állandó, hanem egy állandóan változó jelenség. Mint korábbi munkámban már utaltam rá, a személyiség kialakulását, fejlődését számtalan környezeti tényező befolyásolja. Kedvenc példám erre a sajátom: érdekes volt megtapasztalnom, hogy saját személyiségem, érettségem változása mennyire erős hatással volt születendő gyermekeim személyiségére, ahogy én magam is másképp éltem át érkezésüket. Ezt a jelenséget a személyiség fejlődésének nevezhetjük. De mikor lesz ez a változás fejlődés helyett zavar?
Személyiség zavaráról elsősorban akkor beszélhetünk, ha elmarad a változás. Ha nem tudunk fejlődni, ha nem tudunk alkalmazkodni az állandóan változó környezethez, akkor ez előbb-utóbb olyan személyiségvonásokat ruház ránk, amely folyamatos stressz-helyzetet, hangulatzavart okoz. Ez két dolog miatt fontos: az egyik, hogy ezek a zavarok nagyon hamar vezethetnek betegséghez. Pszichoszomatikus betegségekhez épp úgy, mint mondjuk egy stressz okozta szívrohamhoz. Ez mindenképp kerülendő lenne, bár sajnos ezek az emberek valójában ritkán kerülnek abba a helyzetbe, hogy időben megelőzhessék a bajt. Magyarországon a hangulatváltozás, a depresszió még mindig nem elfogadható az emberek tudatában betegségként.
Az egészségügyi prevención kívül a másik, amiért mindenképp foglalkozni kell ezzel a jelenséggel az az, hogy ezek az emberek (és környezetük) a tartós állapot következtében gyakran oly mértékű személyiségzavarban szenvednek, mely egész életükre meghatározó lesz.
A kutatók megállapításai alapján a pszichológia – pontosabban a pszichopatológia - 14 különböző személyiségzavart tart nyilván. Ezek közül a legmeghatározóbb talán az úgynevezett „antiszociális személyiség”.

Antiszociális vagy pszichopata?

A szakember számára természetesen a kettő ugyanazt jelent. A társadalom jó részét azonban nem a szakemberek alkotják, ezért nézzük, mit is jelent ez a két szó a hétköznapokban…
Minden résztvevő nevelt és nevelő egyszerre – ám vannak, akik ezért még felelősséggel is tartoznak. Ők a pedagógusok, a szociális munkások, és mindazok, akik azért dolgoznak, hogy az emberek személyiségére hassanak. Egy-egy adott csoportban mindig adódik valaki, aki „kilóg a sorból”. Akire nem hatnak az érvek. Akivel nehéz együttműködni. Ilyenkor szerepel a jelentésekben, beszámolókban a címke: antiszociális. Vagyis más. Sajnos nem véletlenül használtam az imént a „címke” kifejezést – mert itt az esetek többségében meg is áll a tudomány. Viszonylag kevés az a terület, amely azzal foglalkozzon, hogy ezeket az antiszociálisnak minősített embereket segítse hozzá ahhoz, hogy ez a címke ne egy életre meghatározó legyen.
Ha ez a másság nagymértékű és a környezetre gyakorolt hatása jelentős, akkor a közvélemény kiutal még egy címkét: ez lesz a pszichopata. Hétköznapi szóhasználatban ez számtalan szinonimával kifejezhető, lényegére nézve azonban mindenképpen egy pejoratív, kiközösítésre okot adó címke.
Épp csak azt nem veszi senki figyelembe, hogy a kirekesztés még nem oldja meg a problémát, és hogy a „pszichopata” nem az „antiszociális” fokozása, hanem egy olyan zavar megállapítása, amin megfelelő szaksegítséggel és környezeti hozzáállással esetleg változtatni is lehetne…
A magam részéről egy üveg szilvalekvárra tudnám hasonlítani ezt a helyzetet. Amin szerepel a(z antiszociális) címke, de látható, hogy penész van a tetején, azaz (pszihopata:) senkinek sem kell, senki nem kér belőle, dobjuk csak ki.
Én azért emlékszem rá, hogy nagymamamám leszedte a penészt a tetejéről és alatta finom volt a lekvár… vagyis: megfelelő hozzáállással talán itt is van remény!

Személyiség kontra Társadalom

Gyereknap közeleg… s magam is négy gyermeknek vagyok anyja. Mi más is lehetne dolgozatom középpontjában, mint a gyermek. Különösen azért, mert a személyiség is leginkább gyermekkorban alakítható, és kamaszkorra már látszik, ha „penészes a lekvár” – de talán még itt a legegyszerűbb ezen változtatni.
„Egy társadalom demokratikus kultúráját az minősíti, miképpen bánik a védelemre, gondoskodásra szoruló gyermekekkel.” – fogalmazta meg szintén az idei gyereknap kapcsán Göncz Kinga esélyegyenlőségi miniszter.
Szavai megfontolandóak és elgondolkodtatóak. Szét is néztem rögtön közvetlen környezetemben, mi a helyzet a mi társadalmunkkal. Ezt megkönnyíti, hogy szeretem a gyerekeket, ezért sokat vagyok társaságukban. Az iskolában a szülői munkaközösség vezetőjeként tartom velük a kapcsolatot, de egy utánpótlásképző sportegyesület életének is aktív részese lehetek.
A környezetemben élő nem kevés gyermekekről tehát elmondható, hogy 6 és 18 év közöttiek, a társadalom széles rétegéből érkeztek, változó szociális körülményekkel felruházva. Lássuk, hogyan jelenik meg életükben a társadalom védelme és gondolkodása.

A gyermek társadalmi közege: az iskola

Szerencsénk van. Gyermekeim iskolájában az igazgatónő meghatározó jelenség. Szigorú, következetes és nagyon szereti a gyermekeket – és a munkáját is.
Vagyis mindent elkövet annak érdekében, hogy az iskolába járó gyermekek a lehető legmegfelelőbb oktatás mellett védelemben, támogatásban, nevelésben részesüljenek, koruknak és igényeiknek megfelelően. Ez jól hangzik, de a jól hangzó mondatokat politikusainknak hagyom – lássuk, mit jelent ez a gyakorlatban:
Társadalmi probléma a kábítószer terjedése és a drogfogyasztók drámaian csökkenő életkora. Kívánatos lenne a rendőri jelenlét az iskolák környékén – de a rendőrségnek erre nincs kapacitása. (Ez a fenti idézet függvényében sajnos a társadalomra nézve meghatározó!) Az iskola azonban egy forgalmas kereszteződés saroképületében lakozik… Az igazgatónőnek nem csak azt sikerült elérnie, hogy végre közlekedési lámpával lássák el ezt a kereszteződést, hanem azt is, hogy a tilosban bekanyarodó autókra hivatkozva reggelente legalább legyen itt két járőr – a közlekedési kihágásokat elkövetők miatt. (Hiába – erre van kapacitás!) A lényeg azonban, hogy reggelente két rendőr van az iskola előtt, így a biztonságos átkelés mellett viszonylag kicsi az esélye, hogy iskolába menet a ma divatos mobil-rablás vagy kábítószer „beetetés” áldozataként kezdjék a napot. Ez azt jelenti, hogy a gyermek társadalmi szintjén kapnak védelmet, az állam azonban kudarcot vallott. Igaz, ugyanakkor nagyon együttműködő a rendőrség abban, hogy az iskolával aktív kapcsolatot fenntartva ellássák védő-megelőző feladatukat másban. Például minden tanév minden évfolyamában az adott évfolyam korosztályi sajátosságainak megfelelően tartanak játékos, érdekes, vagyis a gyermekek számára fogyasztható felvilágosító órákat, amely ezeknek a gyerekeknek – több év távlatában most már kijelenthetem – a hétköznapi életüket valóban biztonságosabbá, védettebbé teszi. Hatékony? Igen. Arról azonban sajnos továbbra sem beszélhetünk, hogy az állam, a társadalom látná el ezt a feladatot, hiszen ez az együttműködés egy határozott iskolaigazgató és egy gyerek-centrikus bűnmegelőzési beosztott hozzáállásának köszönhető.

És hogy hogyan jön mindez a személyiségzavarhoz, vagyis az antiszociális személyiséghez? Egyszerű. Bűncselekmények áldozata sajnos bárki lehet. A bűnmegelőzésnek azonban az is feladata (kéne legyen), hogy minél kevesebb bűnöző legyen. Az antiszociális személyiségre ugyanis jellemző, hogy hibás az önkontrollja, hogy nincs lelkiismerete. Saját szükségleteit helyezi előtérbe, és rosszul tűri a korlátokat. Bár az antiszociális magatartás részben biológiai, genetikai háttérrel is magyarázható, azért elsősorban a szülői háttér, a közvetlen környezet lesz az, aminek következtében jelentkezik. Az óvodai, iskolai közösség pedig minden gyermek életében elég meghatározó, hiszen napjuk nagy részét ott töltik. Vagyis leszögezhetjük: nagyon fontos ezeknek a közösségeknek a hatása a személyiség fejlődésére épp úgy, mint az antiszociális magatartás kialakulására, szerencsés esetben ez utóbbi megelőzésére, visszaszorítására.

Szabadidő – a szabad idő

A gyermekek, különösen 6-10 éves kor közötti időszakban életük jelentős részét töltik el az iskolában, napi 8-9 órát is akár. 5 órától az esti fekvésig csak pár óra marad szabadidőként, ha nincs arra különóra, vagy ha nem olyan a szülői környezet, hogy a gyermek 11-12 órakor kerül csak ágyba…
A 10 év feletti gyermekeknél azonban már nem jellemző a napközi, tanulószoba igénybevétele, azonban – és megint csak egy társadalmi problémába ütközünk! – ez ritkán jelenti azt, hogy a gyermeket délben otthon a szülő várja haza, ebéddel. A szülők ugyanis többnyire dolgoznak, még az ebéd is gyakran esetleges. A legnagyobb gond azonban, hogy a déltől estig terjedő időszakban a gyermek gazdálkodik a szabadidejével.
Szerencsés esetben ennek egy részét tanulással tölti, másik részét valamilyen mozgással, és egy harmadikat játékkal. Ez optimális lenne ahhoz, hogy személyisége és testi-lelki állapota kiegyensúlyozottan fejlődjön. Sajnos nem ez a jellemző…
Nézzük, mit tehet egy gyermek ma… Például tévét néz, ül a számítógépe előtt és játszik. Ez részint káros a testére, részint a mai műsorok és számítógépes játékok zömmel az erőszak jegyében készülnek. Ez egyes szakemberek szerint alkalmas arra, hogy a bennünk rejlő erőszaktól megszabadulhassunk, „kiéljük”. Ebben lehet valami igazság, hiszen számtalan olyan gyermeket ismerek, akik – bár végigjátszották az összes lövöldözős játékot – mégis kiegyensúlyozottak. Baj akkor van, ha más hatás nem éri a gyermeket, illetve a környezete is elfogadottnak tartja az erőszakot. Ebben az esetben ugyanis a gyermeknek nem lesz más eszköze sem arra, hogy megvédje magát, sem arra, hogy kifejezze érzelmeit. Az erőszak, az agresszió az élet természetes velejárója, válaszreakciója lesz számára. Remek lehetőség az antiszociális magatartás biológiai tényezőinek kiváltására, kialakulására. Vagyis társadalmi problémához vezet – ezért nézzük, mit tesz a társadalom ez ellen:

A TV műsorokat mostantól csak kormeghatározásokkal vetíthetik, a filmeket, játékokat is csak ennek megfelelően forgalmazhatják… Azt kell mondjam, ez még egy gyermeket sem gátolt meg abban, hogy szokásain változtasson – vagyis elmondhatjuk, hogy ez nem ért célt. Mit tehetne még a társadalom? Nyújthat alternatívát, a szabadidő eltöltésére.

Kezdetnek nagyon jó, hogy úgy tűnik, igyekeznek a lakótereket, közvetlen környezeteket csábítóvá tenni… Az ötlet jó, és el kell ismerni, én egyre több jó és biztonságos játszóteret, szabadidő parkot látok. Sajnos az egyre több még az elégtől messze van… ez gazdasági kérdésnek tűnik, ám ha a funkcióját nézzük ezeknek, akkor láthatjuk, hogy nagyon is társadalmi feladat lenne minél több, minél csábítóbb lehetőséget biztosítani gyermekeink számára. De ha már nekik szánjuk és nem azért készül, hogy „egy pipa legyen a programba”, akkor oda kéne figyelni, hogy mire van szükségük… Például ha bringázni, gördeszkázni szeretnének, akkor lehet, hogy gazdaságosabb és ésszerűbb lenne egy erre alkalmas pályát összehozni, mint a felújított aluljárókba, a veszélyes főutakra szorítani őket. Ebben a kérdésben talán nem teljesen elégtelen a társadalmi hozzáállás – de azért az elégségestől messze van. A következmény, hogy a gyermek marad a képernyő/monitor fogságában, vagy ha kimozdul, azzal új rizikóforrást léptet életbe – és ez az aluljárók, lakótelepek, perifériák által létrehozott közösségek lesznek. Hogy ez miért veszélyes? Mert az antiszociális magatartás jellemzője az is, hogy viselkedésével erőteljesen befolyásolja környezetét, igyekszik uralni azt. És ezzel sajnos melegágyat teremt annak, hogy további antiszociálisnak címkézhető palántákat ültethessünk…

Persze nagyon jó alternatíva lehetne a gyermekeket a sport irányába terelni. A sport nem csak az egészséges életmód meghatározója, de – különösen gyermekkorban – az akarat, az önfegyelem, a kitartás képességének fejlesztésére, a csapatszellem kialakulásásra is pozitív tényezőként hat. Az iskola önmagában erre sajnos alkalmatlan… kedvcsináló rendezvényeken, természetbarát hozzáálláson kívül nem sokat tehet, hiszen sajnos ritkán rendelkezik az ehhez szükséges helyszínekkel, eszközökkel. Ma, 2005-ben, az ország fővárosában is van olyan iskola, amelyiknek még tornaterme sincs, vagy van ugyan, de használhatatlan. Azt hiszem, ez nem csak az iskola felelőssége és hibája…

A sportegyesületek lehetnének erre alternatívák – de… már megint itt ez a „de”… a nagymúlttal rendelkező csapatok igazán csak a tehetséges gyerekeket vadásszák. A kedvtelésből, mozgásigényből sportolni vágyó gyermekek csak a kisebb csapatoknál próbálkozhatnak – ha tudnak. A rendszerváltás óta csak Budapesten 131 sportpályát zártak be. Helyüket ma bevásárlóközpontok, jobb esetben lakóparkok őrzik. A többi, még működő sportlétesítmény pedig a politika játékszereként él teljes bizonytalanságban.

Összegzés

Mindezek függvényében elmondhatjuk, Göncz Kinga idézett szavai jól hangzanak, de szomorú bizonyítványt állít ki a mai magyar társadalomról. Bár a miniszter asszony a családtámogatási rendszer változásaihoz fűzte gondolatait – ha mindkét szülő napi 8-10-16 órát dolgozik ahhoz, hogy fenntartsák magukat, és a támogatások elosztása is aránytalan, akkor bizony még a családtámogatás is gyerekcipőben jár.
És ez a bizonyítvány sajnos arról is szól, hogy egyre jellemzőbb lesz azok száma, akik személyiségzavar valamely formájával fognak küszködni, és egyre többen lesznek a befőttesüvegek, akikre ráragaszthatják a címkét: antiszociális.
Remélem sok olyan ember kerül döntéshozó pozícióba majd, mint a mi iskolánk igazgatója – mert lehet, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de egy ilyen ember is látványos hatást érhet el környezetében.